Tükör-cserepek

Az ajtó előtt állt. Kitették. Lábánál aprócska bőrönd; „Mehetsz, ahova akarsz” – mondták. Nézte a mögötte becsukódott ajtót, mintha korábban soha nem látta volna; mintha nem ő lett volna, aki előzőleg ki-be járt rajta. Vajszínű felület a többi közt. A különbség csak az, hogy eddig ezt az egyet kívülről, belülről ismerni vélte. De most úgy tűnt, hogy csak idáig, mert hirtelen áthatolhatatlan falként magasodott előtte. Kizárták. Azon gondolkodott négy éves gyerekeszével: most mitévő legyen. Kopogjon, dörömböljön, vagy hova menjen, ha megy. Megfordult. Szemügyre vette a lépcsőt, s a világos lépcsőház-falakat. Kintről verőfény, friss levegő, madarak dala áramlott be, a város megszokott hangjaival keveredve. Meglehetősen jól ismerte már ezt a várost, a közeli és távoli utcákat, a házfalakat és kerítéseket; rendszeres sétáikon úgy vették körül, mint mosolygós ismerősök. De most – rá szakadt egyedüllétében – hirtelen mind-mind idegenné és félelmetessé vált. „Hova menjek?’ – kérdezte magától újra meg újra. Az ajtóra gondolt, ami nyílik, ha betart érthetetlen játékszabályokat, de – úgy látszik – bezárul, ha ő, ő áll előtte. Egyedül volt. Talán csak pár perc – neki örökkévalóság – telt el. Még mindig ott állt, még mindig nem tudta, hová. Aztán fütyülni kezdett egy apróbb léghuzat, amint két világ – a kinti és a benti – újra egymásba nyílt – kegyelemből visszafogadták. De a bezárt ajtó, mint rettenet, még évtizedekig benne kísértett...